Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kép Rövid nyelű, kenderkötélből és szíjból font, hosszú sudarú állatterelő eszköz. Ismertebb elnevezései még: karikás ostor, csikósostor, nehézostor, pásztorostor, kanászostor. Két részből, a tulajdonképpeni ostorból amely szíjból készül és a rövid, rendesen alkar hosszúságú, gyakran díszített nyélből áll.

Nevét az ostor több tagból álló nyaki részét összekapcsoló réz- vagy vaskarikákról kapta. A pásztorok maguk is készítették az általában 35-40 cm hosszú, henger vagy hasáb alakú, az egyik végén vastagabbra faragott nyelet. Az ünnepi díszként használt karikások nyelét faragással, rézverettel, ólomöntéssel (ólmozás) és berakással díszítették. A nyelet a Dunántúlon leginkább somfából, a Tiszántúlon meggy-, cseresznye- vagy akácfából készítették. Fonáshoz az állatok hasa alján található vékonyabb bőrt, a hasit használták. Téglalap alakú deszkadarabból és belehelyezett bicskából álló hasihasogatóval vágták fel vékony szalagokká.

A karikást fonták 6, 8, 12, ritkán 16, 18, sőt 24 és 32 ágból is. Az utóbbiak csak nagyon vékonyra vágott hasiból készülhettek. A sudár vastagabb részébe kenderkócot vagy kötelet tettek, s ezt fonták körbe a hasival. A bőrfonat többféle lehet: ún. kígyóháti, zabszem-, kocka- és rozmaringfonás. Az egyre vékonyodó fonás végére vastagabb szíjat, majd a lószőrből, újabban rafiából készített csapót kötik. A nyél és a sudár felső részére vékony bőrrel háromszög alakúra kivágott, kilyukasztgatott és kicakkozott színes bőrdarabokat, ún. sallangokat, pillangókat kötnek.

A nyeleken az ostor telkének felerősítésére az ország különböző vidékein mind a nyél felső végén kifaragott gömb, mind a nyél fájába fúrt lyuk, vagy az ónnal beöntött fémkarika és a forgó kengyel (telek) előfordul. Az Alföldön, különösen a Nagykunságban, a Hortobágyon a múlt század vége felé az újabb típusú ostor, a csikósostor terjedt el, amelyet még karikásnak neveznek, amelyről azonban a karikák már elmaradtak, s a telek felerősítésének módja eltér a valódi karikásokétól.

Itt a telek a mélyre kötött és bőrből készült fülhöz kapcsolódik. A kiskunsági ciromostor nyelének a végére fúrt lyukához erősítették a kengyelt, amelyhez az ostorszíjat kötötték, a közepére fúrt lyukba pedig a karszíjat, s az egész nyelet a fogójától felfelé bőrözték. A karszíj azt a célt szolgálja, hogy a nyél ne csússzon ki a pásztor kezéből. Több adat utal arra, hogy a mostani formájú, sallangos nyelű karszíjas ostort először a szíjgyártók készítették, s azok révén terjedt el a pásztorok között. Egyik-másik szíjgyártó még az utóbbi években is készített ostort nyéllel együtt, de ez már meg sem közelíti a rendkívül nagy gyakorlatra szert tett pásztorok által készített sallangos pillangózott, csipkézett, lyuggatott, bőrdíszítéssel, rézverettel, színes berakással díszített ostornyelet.

  A szép ostor a pásztornak nemcsak terelőeszköze, hanem dísze, címere is. A hajdúsági csikós akármerre megy, mindig a nyakán hordja. Ha a ménest lóháton őrzi, feje Képfelett forgatva elöl egyet ránt rajta, s az ostor csattan. Azt tartják, hogy a karikástól jobban fél az állat, mint a bottól. A jószágot nem annyira ütik vele, mint inkább pattogtatva, hangos kiáltozással késztetik kellő irányba. A karikást elsősorban az alföldi pásztorok használják, a dunántúliak és a felvidékiek a hosszabb nyelű, rövidebb sudarú ún. nehézostort használják. A karikás a lovas pásztornépek jellemző terelőeszköze, a magyarságnál valószínűleg a keleti, a honfoglalás előtti török kultúrelemek közé tartozik.

A Hortobágyon és a Kiskunságban használt forma, amelynél a szíjkengyelt oldalt kötik a nyélhez, megegyezik a sztyeppei népek, pl. a kirgizek és baskírok ostoraival. A karikás változatait a szomszéd népek pásztorai körében is megtaláljuk hasonló funkcióval, sőt alkalmazták a faragással, az ónöntéssel, a rézverettel és a fémberakással díszített nyelet is.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.